Klasszikus magyar irodalom szekció
Kolosvár aurája 1594-ben,
kép és szöveg 1836-ban
Egy város leírása
Jósika Miklós
Abafi
jában
Surányi Beáta
Jósika Miklós Abafiját a magyar regény kialakulásának és megalapozásának fontos műveként tartja számon irodalomtörténetünk.1 Ugyanakkor már jó
pár évvel az iconic turn után arra is érdemes felfigyelnünk, hogy milyen szerepet játszik a magyarországi regényírás (és -olvasás) elterjedésének kulcsszerepű szövegében annak képhez való viszonya. Nem lényegtelen ugyanis, hogy a hazánkban épp meghonosodása elején járó műfaj hogyan reflektál önnön szövegiségére: nem más műfajokhoz képest határozza meg önmagát, hanem egy másik médiumhoz való viszonyában. Az Abafiban a képszerűség (mint festőiség) központi szerepet tölt be. A legerőteljesebben ez a Kolosvár 1594-ben című fejezetében mutatkozik meg. A következőekben az értelmezés a regénynek erre a részére irányul, ugyanis ebben a fejezetben miközben a város képének leírását kapjuk, a leírás létrejöttének kérdései is tematizálódnak.
1 Ezt a helyet betöltő szerepe a szakirodalomban viszonylag stabil. Ahogy Fried István fogal-maz: „A magyar regényirodalom történetében joggal számítják az 1836-os esztendőt forduló-pontnak, az Abafi megjelenése egyben új minőségű prózai epika színre lépése.” (Fried István (1986), „Az „Abafi” előzményeihez” Itk. (3.), http://t7.hu/14td, 222.) Hites Sándor viszont azt fejti ki tanulmányában, hogy „kitűnik, hogy visszavetítés eredménye az Abafi megjele-nésének centenáriumán tett megállapítás, miszerint a mű első kritikusa és ennek nyomán az egykorú olvasó »az első igazi magyar regényt« ünnepelte volna az Abafiban.” (Hites Sándor (2007), „A magyar regénytörténet „megalapítása””, http://t7.hu/14tf) Akár visszavetítés, akár nem, a recepciótörténetbe ez az elképelés beírta magát, és meghatározó volt a magyar-országi regény alakulástörténetében.
Jósika későbbi műveibenis meghatározó szerepet kap ez a szempont, v i-szont itt a hangsúly az is-en van, mivel épp az Abaifval szemben tétetik a kijelentés, hogy „Jósika későbbi regényeiben viszont éppen az ábrázolás m i-kéntje válik reifektáltabbá, a nézőpont nagyobbifontosságratesz szert” (k i-emeléstőlem).2 Más szempontrendszer szerint újraolvasva az Abaift viszont
megállapítható, hogy ebben egyarántifontos szerepjut neki, amelyifölött nem érdemes elsiklani. Ez alapján nemifeltétlenül állítandó szembe későbbi műve-ivel, még ha azokban ennél nagyobb szerepet kapis. A képi ábrázolással való összehasonlításbanifelmerülő problémák az Abaif egészét átszövik, és szinte teljes egészében uralják a vizsgáltifejezetet. Ennek mentén pedig alegjelentő -sebb kérdésként azifogalmazóik meg, hogy a kép és a szöveg ezen összeve tés-ben mennyiben egymással szemben, és mennyiben egymáshoz hasonla tos-ként, együttműködni képes médiumokkéntjelennek meg.
Aifejezet azzalindul, hogy egytájat, vagy akár egyetlenifát, atermészetnek valamely elemét sem könnyű „ifestőileg leírni”. A szöveg által történő képi megjelenést aleírni szó egyértelműenjelzi, sifelhívja rá a ifgyelmet. A nehéz-séget viszont nem egy reprezentációsifolyamat kivitelezhetetlensége okozza, nem egy előttelévőifát vagy omladékot kíván úgy visszaadni, ahogylátja, s nem ennek ateljességéneklehetetlenségéttapasztalja. Utalás ugyantörténik arra, hogy aifolyamat, amirőlitt szó van, „szinte kivihetetlen”, de a töredékes-ség szükségszerűsége általános érvényűként, és nem negatívumkéntjelenik meg. Amire itt a megállapítás irányul az nem az ábrázolás (mint másolás) ifolyamata, hanem a megjeleníthetőség (mint „képzetbe előteremtés”). Még -hozzá médium-immanenslehetőségeinekifüggvényében. Ez a kivihetet len-ségígy nem a másolásra (mint vizuális reprezentációtökéletessége ale írás-ban) vonatkozik, hanem valamiiféle „igazság” visszaadására.
Az igazságigénynek gyakori az összekapcsolása a realizmus ifogalmával együttjáró valóságreprezentációval,illetve annakigényével. A Jósika-olvasás az Abaif egészétilletően semifüggetlenedik ettől az értelmezéstől: „Az, hogy az erkölcsi példázatosságot atörténelem megjelenítéseifölé rendelő Abaif jó-val nagyobb irodalomtörténeti ifgyelmet kapott, mint Jósika későbbi, […] művei, műifajtörténeti következményekkelisjárt. Jósika hatásánakistula jdo-nítható, hogy atörténelmi regényeket Keményen és Jókain át Móriczig kevés kivétellel a hitelestörténelmi reprezentáció és az erkölcsi vagy politikai al le-gória-alkotás kettősségében értelmezték.”3 Azigazság, mint hitelesség kérdé -2 Hites (2007).
se merülifel atörténelmi regény műifaján belül, mely erkölcsi kategóriákkal társul. Igaz, ez utóbbi kerül középpontba az elsővel szemben, de a hangsúly -eltolódás akkoris egy olyan alaphoz képesttörténik, amely a realistatör téne-lemszemlélettel mutatkozik analógnak, s az erkölcsi síkot ehhez viszonyítva vizsgálják. Azonban valóban a Jósika-szöveg, vagyinkább a recepció egyik irányának hatása ez? Atörténelmi regény behatárolt olvasásmódjáért nem az Abaif hibáztatható, hanem az Abaifnak azok azinterpretáció, amelyek ebbe azirányba vezettek a műifaj értelmezéstörténetében. Azigazságitt nem a va-lóság pontos ábrázolása. Inkább a művészetbentörténő – heideggeri értelem -ben vett –iföltárulásához érezhető közelebbinek.
Aifejezetben a hangsúly azigazság megtörténésének „érdekes”-ségére irá-nyul. Az érdekes vagy nem érdekes kategóriái pedig az ábrázolttal van ösz-szeifüggésben. Az ábrázolttól ugyanis nemifüggetleníthető az ábrázolás. Amíg ugyanis atájleírását nehéznekítélte meg a narrátor, addig a városét ennélis nehezebbnek. Lényegesnek tartja tehát a megjelenítés hogyanját is, viszont nem csak ettőltesziifüggővé sikerességét. Miért nehezebb ennek megifelelően aifestőileírása egy városnak? Itt atermészettel szembeállítvajelenik meg,így ifelmerül az a kérdésis, hogy miért pont atájhoz viszonyítva kerül bemuta -tásra? E kettő oppozíciója a romantikában kerül előtérbe, de az ekkor meg -gyökeresedett várostoposz a modernségnekis gyakran visszatérő elemelesz.4
A természettel szembeállított város – ahogyan Eisemann György kiifejti – „különösképp ifgyelmeztet önnön megalkotottságára, »művi«lé trehozásá-ban való emberi részvételre - szemben atermészet »szervesnek« képzelhető eredendőségével. Ezért a város alétmódját az emberi rekvizitumokban szem-lélő szubjektum környezetelehet. Persze nem arról van csupán szó, hogy az organikusjelkörnyezetetifelcserélte a mesterséges, hanem arról, hogy a ter-mészeti párhuzamok antropomorifzmusai maguk is egyre tarthatat lanab-bakká váltak. A várostoposzaígy atermészeti kód retorikus (szervetlenné dekonstruáló) olvasatát radikalizálhatja […] [A] »mesterséges« alakzatok reifektálása, szabad kezelése - ifőleg a romantika óta - a beszélő önmegha-tározásának éslétértelmezésének atárgyi világgal (szövegeivel) szembesülő metapozíciójára, egy ekként „kommentáló” (Genette) metatextuális viszony kialakítására nyújthat különösképp nagylehetőséget.”5
4 Eisemann György (2001), „A város mint emlék és ifkció” Budapesti Negyed (4.) http:// t7.hu/14tj
Jósikánál a város bemutatása ténylegesen metanarratív megjegyzésekkel indul: szövegével szembesül. Méghozzá annak tárgyi, azaz materiális jelle -gével: aifehérlappal. Azíró „holtírlapjára életet önt”. Ennek az életnek pedig az egyik hozzátartozója, hogy különiféle képek válnak megjeleníthetőkké. Mi hozza akkorlétre a nehézség különbözőifokozatait annak az oppozíciónak a mentén, hogy aifehérlapraírt betűklátványatermészeti vagy városi képet k í-ván megjeleníteni? Ugyanis az előbbi, hosszanidézett szöveg alapján a termé-szetes és mesterséges szembenállásnak épp azt kellene eredményeznie, hogy a betűk mesterséges megalkotottsága atermészet „eredendőségét”, eredet isé-gét adná vissza nehezebben. Az ember alkotta város pedig könnyebben válna ennek alapján összehangolhatóvá az ember alkotásaként értett nyelvvel. Itt azonban ennek az ellenkezőjére reifektál a narrátori hang.
Eszerint más eltéréseklesznek meghatározóak a szöveg szempontjából egy ifa és Kolozsvár között. Ennek megragadásához érdemesifelidéznünk, hogy az a kettő attribútum, mely a város közegéről való gondolkodást aleginkább meghatározta, az azidő gyors haladása, valamint atömeg volt. Ez utóbbi ifog-lalkoztatja Edgar Allan Poe-t is A tömeg embere című szövegében, amely Jósika regényével nagyjából egyidőben, négy évvel később került a nyi lvá-nosság elé. Ennek narratív struktúrája pedig nemifüggetlen az elsőjel lem-zőtől sem. Amivel a szöveg a tömegből kiválasztja (attól elválasztja) azt az egy embert, akit nyomon követ, az nem más, mint azidő. A szöveg képes a városifergetegében egy ember mellett hosszabban elidőzni. A kép (mint azt Lessing nevévelifémjelezve szokás hangsúlyozni) viszont nem az a médium, mellyel azidőbeliséget a „legkönnyebb” (ha már nehézségiifokozatok mentén mozgunk) kiifejezni. Egy állókép ugyanis nehezen prezentálhat gyorsaságot. Aifestői, azaz képszerűleírásatehát egyrészt azértlehet nehezebb egy város-nak, mint egytájképnek, mert atáj kevésbé pergőidőbelisége közelebb áll a kép médiumához. A város viszontifolytonos mozgásban van: „a mindennapi élet csendes, változatlanifolyamából eredt nyugodtság nemlétezett”. A iflm megjelenésével majd ennek a képre vihetőségeifog megváltozni. Nem véle t-len, hogy közel száz év múltán, az 1920-as években (persze az avantgarde-dal összeifüggésben) kedveltté váló várostematikájú iflmek közül vannak kiife je-zetten erreifókuszálók, pl. Dziga Vertov Ember aifelvevőgéppel című iflmje, vagy mind közül alegismertebb, a Walter Ruttmann alkotása, a Berlin, egy nagyváros szimifóniája.
A másik jellemzője a városoknak az emberek tömegessége. A tömegben viszont a szubjektum elveszik, s ez sokszor identitásának elvesztését vonja
maga után. A már említett Poe-műben akire a szöveg ifókuszál, elkülönül atömegtől, azonban a vele megtett úton aztapasztaljuk, hogy atömeg által határozható csak meg, nemtud meglenni nélküle: „Nemtud egyedüllenni. Ő atömeg embere. Hiába követném, nemtudok megtöbbet sem róla, sem atetteiről. […] [N]em hagyja magát elolvasni.” Ezentapasztalatoktükrében hogyan válhat egy város úgy megjeleníthetővé, hogy olvashatólegyen? Sem-minek nem szabad elveszteni egyediségét: „összeszedni, mint gyúltükörbe az egyes színsugárokat, míg azokból kép olvad össze.” A kép az egyesekből, külön-külön színekbőljönlétre. Ez szorosan kapcsolódik ahhoz a kérdéshez, amit a műalkotások múzeumba helyezése vetifel. Földényi F. László a köve t-kezőképpifogalmaz a problémárólírván: „a mai napig nem veszített az ak tu-alitásából. Minden múzeumnak szembe kell néznie ezzel az ellentmondással: a kiállított műveknek egyifelől önálló, szuverén művekként kell létezniük, másifelől egytörténetet (a művészet és a stílusoktörténetét, vagy egy kurátor koncepcióját) kell elmesélniük és azt sikerre vinniük. A múzeum, »műifa já-nál«ifogva, ezzel a kettősifeladattal soha nemtudott maradéktalanul megb ir-kózni.”6 Atárgyaktömegébe bekerülve egy adott alkotás elveszti egyéniségét.
Walter Benjamin is ezt a problémát explikálja a sokat hivatkozott szö-vegében, A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában címűben is. Földényi F. Lászlóis kitér az összekapcsolhatóságra: „Mittehet a múzeum an-nak érdekében, hogy elevenentartsa az egyes művek erejét? Hogyan érheti el, hogy mauzóleumitárgyakból visszavarázsolja őket élőlényekké, amelyeknek ismét van – Walter Benjamin kiifejezését használva – aurája? Hogyan őrizheti meg az eredendő kisugárzásukat?”7 Majd később: „Haddtérjek vissza az aura
kérdéséhez. […] [A]legifontosabb mégis az, hogy képes-e visszaadni a műnek azt az aurát, amit akkor vett eltőle, amikor kiemelte eredeti környezetéből. Máskéntifogalmazva: múzeumi körülmények között képes-e a mű élményt nyújtani, vagy ellenkezőleg: elsüllyed a rengeteg műalkotástengerében?”8 A
városi körülményektehátitt a múzeumi körülményekkel egyezőkénttűnnek ifel. Már ebbőlis érzékelhető az, hogy a bemutatni kívántakinkább köthetők valamilyen vizuális médiumhoz (mint a kiállíthatótárgyak), mint a szöve-géhez (szövegeket ritkábban helyeznek múzeumba). A reprodukálhatóságis alapvetően a vizuális reprodukálhatósághoz kötött. Habár a sokszorosítás a nyomtatás által a szövegeketis érinti, azoknak azírott, azazláthatóiformájára
6 Földényi F. László (2011), „Mi ateendő a múzeumokkal?” Jelenkor(7.) http://t7.hu/14to 7 Földényi (2011).
vonatkozik. Amit elveszít, az részben alátványának egy originális attribú tu-ma: a kézírás mediális sajátosságai. Ez egyifajta elidegenülésseljár.
A környezet idegensége itt többszöröződik, egyrészt idegen az e lőzőek-ben kiifejtett városbanlét, másrészt ezttovábbifokozza ennek alátvány ifüg-gő sajátosságnak a megragadhatósága. A szöveg megtapasztalhatósága így a benjamini aurának megtapasztalásához hasonló. A tapasztalt nehézségek az erre való rátéréssel mégtovábbifokozódnak: „sokkal nehezebb egytájnak vagy városnak arculatját elővarázsolni, azaz szavakba önteni azon benyo-mást, melyet egy helynek minősége idéz elő mindenoldalú ifogalom után.” Amiitt mesterségesként mutatkozik: a környezet, amely nemteszilehetővé a szavakba öntést. Ez a „minőség”itt ugyanarrairányul, amit Benjamin az aurával érzékeltet.9 A benyomásnak a szöveggéiformálása, „szavakba öntése”
ami akadálykénttűnikifel. A mediális váltás, amireitt hangsúly helyeződik. Nem egyértelmű ugyan, hogy mi az, amiből a nyelv médiumára vált, annyi azonban megállapítható, hogy nem a kép. Aifestő, aki ezt eléri, szintén bámu-latot vált ki, mivel ráis ugyanúgy vár eifeladat, mint azíróra.
Azittlévőleírástehát ennyibenis a képekkel állítható párhuzamba. M ind-kettőnekifeladata ezt a benyomást megragadni. Hogylehetővétegye a „holt vászon” és a „holtírólap” által egy nem materiálisan megragadható „m inő-ség” megtapasztalását. Hans Ulrich Gumbrecht munkásságának köszönhe-tően napjainkban előtérbe kerültek a hangulatiságifogalma köré szerveződő kérdések. A szövegnek ez azimmateriális alkotóeleme szemantikailag nem hozzáiférhető. Vizsgáljuk meg a megjelenését az Abaif adott szöveghelyében: „Bámuljuk méltán aifestőt, ki eredetijének nemcsak vonásait s alakjáttalálja el, de képeslelketlehelni képmásaiba vagytájifestéseibe; mert ő holt vászonra eleven életetihlelt, szemei szólnak, homlokajelent, ajka mond s egészeigéz, hat, vonz vagy visszataszít: szóvalifestvénye néz,lehel, nyilatkozik. De azíró is érdemel némi méltánylást, ki holtírlapjára életet önt, kinek sorain haladva képekifejlődnekle, érdekek nyilatkoznak, s élet sindulatok állnak elő.” A mű beifogadása során ez a benyomás úgy „igéz” és „hat” a beifogadóra, hogy az azt megelőző diszpozícióbantörténik változás. Aifestmény azáltal éri el ezt, hogy az alakok a képen megszólalnak. Azírás pedig a képek megjelenítésével:így jönneklétreindulatok, nemcsak a szereplők között, hanem a beifogadóban is. A hangulitaságnaktehátitt nem ajelentéstelenség (pl.: „homlokajelent”),
9 Benjamin, Walter (2003), „A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában” http:// t7.hu/14th
vagy ajelentéssel szembenállóként elgondoltjelenlét (Gumbrecht) az alapife l-tétele, hanem azintermedialitás.
Ebben már nem mutatkozik megtermészet és város oppozíciója. A város mozgalmassága állította ellentétbe a kettőt, méghozzá a megjeleníthetőség szempontjából. Azonban amireitt vállalkozik, az másjellegű. A kép méd iu-mával való összehasonlításukattekintvetehát szembekerültek, viszont a be-nyomáskeltésintermediális aktusaifelől már párhuzamot mutatnak. Alényeg megragadhatósága azzaljár, hogy a várost nem kizárólagosan képileg kívánja megjeleníteni, viszont nemis kizárva a kép médiumát. Ebből az aspektusból nem kerül ellentétbe a város atájjal. Az aura megragadhatóságára Benjamin is épptermészeti példával él. Szemléletesnektarja a „természetitárgyak aurá -jánakifogalmánillusztrálni. […] Megpihenve egy nyári délutántekintetünk -kel követjük a horizonton kirajzolódó hegyvonulatot, vagy a ifaágat, mely árnyékot vet a nyugvó alakra – ez annyitjelent, hogy belélegezzük a hegyek és az ág auráját.”10 A lélegzés mint az aura metaiforája (kiemelve annak az
aura szóbanis benneifoglaltlégiességét,immateriális éstünékenyjellegét) a Jósikától származó ifönti idézetben kettős vonatkozásban is szerepel. Míg a „képeslelketlehelni képmásaiba” kijelentés az alkotóra vonatkozik, addig a „ifestvénye néz,lehel” már az alkotástevékenységére.
Nem csak a hangulat megragadhatósága, hanem Kolozsvár sem kerül e l-lentétbe mesterségességéből adódóan az őt körülvevő természettel. Inkább azzal harmóniában áll. Jurij Lotman a városnak két kategóriáját elkülönítve11
az egyiket koncentrikus szerveződéshez köti, a másik csoportot pedig az ex-centrikussághoz. Az utóbbi nyitott, ésifolytonos harcban áll a környezetével. Aleírásban Kolozsvár azonban koncentrikusnak mondható. Az „úgyneve-zett Nagytér”-hez képest meghatározhatóvá válnak az utcák, a kevésbé sűrű részében a városnak pedig egy gótikus egyházat vettek körbe a kisebb épü le-tek. Atemplom, mint centrum Lotmannális említést nyer. Így még részeiben is koncentrikus szerveződésűnek hat. A koncentrikus városok pedig Lotman alapján zártak. Ahogy már atemplomis elkülönült az őt körülvevő épü le-tektől: „állott nagyszerű méltóságában, ünnepélyes ájtatosság szellemétől elszigetelve, nyugton, magányosan, tiszteletet s imádást előidézve” (k
ieme-10 Benjamin (2003).
11 Lotman, Jurij (1994), „Pétervár szimbolikája és a város szemiotikájának problémái” In: Kovács Árpád, V. Gilbert Edit (szerk.), Kultúra, szöveg, narráció. Pécs, Janus Pannonius, 186-189.
léstőlem). Ennek megifelelően zárt maga a városis: „Kolosvár, mint minden kerített városaink” olyan volt, mint egy „zárt méhkas”.
A környezetével a mesterséges-természetes oppozíció alapján az excentr i-kus város áll szemben. A koncentrikus „saját környezetének eszményi meg-testesülése”.12 Valamint még aztteszi hozzá Lotman, hogy rendszerint ég-iföld
vertikális vonala mentén szerveződnek, az ég ifelé törve.13 A már említett
templom csakúgy kimagaslott: „szép, gótízlésű egyház, akkoron mégifennál -lótornyával”, mint ahogy atöbbi épületnekis az elsőként kiemeltjellemzője magassága („magasifödeleivel”). A környezetbe való beilleszkedéseis meg-jelenik, melyben valóban nem azzal szembenállókénttűnikifel, hanem abba beilleszkedőként. „A körüle virítótermészet erőteljesiifú zöldjében regényes bájt hinte maga körül.” A bájt hintő regényes (!) táj nem épp a város ellen irányuló ellenségestermészetképet sejtet. Aleírásban ezenifelül atájjal kap -csolatbanis a kimagasló hegyekjelennek meg: „A várost környező hegyek sűrű erdőkkel borzadtak az égifelé.”
Walter Benjamin azonban város éstáj harmóniáját a horizontális sík men-ténis megragadhatónaktartja.14 A panorámához köthetően15 arrólír, hogy
ezekkel atermészettökéletes utánzásáratörekedtek, s a panoráma a városba behozza a vidéket, mivel „A város a panorámában […]tájjá szélesedik ki”.16
Az ábrázolásnak ez a módja a változásokatisigyekszik megragadni, és ez-által pedig a iflmre mutat előre,17 s a iflmhez való közeledést az adott (iflm
előtti) szövegbenis érzékelnilehet, mint azt már a korábbiakbanjeleztem. A panorámához hasonlólátványtárul szerinte a ifâneur szeme eléis. A ifâneur párhuzamba állítható a Poe-mű narrátora által követett alakjávalis, a cél
ta-12 Lotman (1994), 187. 13 Lotman (1994), 188.
14 Benjamin, Walter (1969), „Párizs a XIX. századifővárosa” In: B., W.,Kommentár és próifécia. Bp., Gondolat, 79-80.
15 A panorámáról Benjamin a passzázsokkal összeifüggésben szól. Idéz egy párizsi kalauzt: »A asszázsok […] üveggelifedett, márvány burkolatú átjárók […]. Aifelülről megvilágított átjárók két oldalán alegelegánsabb üzletek sorakoznak, úgyhogy egy-egyilyen passzázs kicsiben egész város, mondhatnánk, egy világ.« (Benjamin, (1969), 75-76, kiemeléstőlem.) Az üveg mögül való megtekintés pedig a kívülállás érzését erősíti, a már érintett múzeumi szemléléstidézve iföl. AzAbaif Rása-ház címűifejezetében a ház szokatlanul nagy ablakai aifőtérre néznek, s panorámás belátást nyújtanak a városnak központi helyére: „két ablaka nyitva állt, s a be lé-pőnektágaslátkört nyita a piacra”.
16 Benjamin, (1969), 80. 17 Benjamin, (1969), 79.
lan kóválygás és atömeghez való kötődés alapján: „[m]enedéket atömegben keres.”18
Ennek a szemlélődő kószálónak az alegifőbbjellemzője, hogy kívülről te-kint a városra. A narrátori pozícióis hasonló a szövegben,ifölülrőltekint a városra (mint az omnipotens narrátorok általában). „[Á]llandó marad az, hogy a kultúra megkonstruálja a ráirányuló külső megifgyelő pozícióját.”19
Hites Sándor a narrátor szerepére vonatkozólag aleírásokifunkcióját a kö-vetkezőképpen határozza meg „[l]egtöbb esetben az olvasójelenléténekil lú-ziójátigyekeznek megteremteni, azt sugallva, hogy az elbeszélő az olvasóval azonos látószögből szemlélődik.”20 Ez a megállapítás több szempontból is
ifontos. Egyrészt nem lényegtelen, hogy egy olyan elbeszélői magatartással találkozunk, mely ifgyelembe veszi az olvasóközönséget, reifektálva szövegé -nekírott voltára. Ez a későbbiekbenifolytatódó hagyomány marad, pl. M ik-száthis rendszerint él vele. Másrészt a beifogadókjelentős szerepetjátszanak a benyomás érzékelhetőségében is. Az „ajka mond” és a „homloka jelent” mind igényelnek valakit, aki észleli, csakúgy, ahogy a képek „leifejlődése.”A megállapítás viszont, hogy itt az olvasó jelenlétének illúzióját teremti meg, revideálásra szorul. Ugyanis sokkalinkább egyifajta kívülállás érződik, mely leginkább aifolyamatosan hangsúlyozottidőbelitávolságban nyilvánul meg. A narrátor heterodiegetikusként pozícionálja önmagát, ugyanakkor az o lva-sók helyzetétisilyenként határozza meg, miközben „[a]z elbeszélő azt igyek-szikifelismertetni olvasójával, hogy saját belső életeis hasonlóifeltételek alatt áll, mint a múltban élt szereplőké.”21A szereplőkhöz képest a kívülállás ennek
alapján nemis annyira egyértelmű, mivel a szereplők hasonló külső pozíc i-óból szemlélik a várost. Az elbeszélőveltehát ugyanúgy párhuzamba állí tha-tók, mint az általaifeltételezett olvasókkal: az ott élők szintén beifogadók, akik olvassák a várost.
A város lakói, mint beifogadók, meg is határozzák a város o lvasá-sát. Eztöbb szintenis megtapasztalható. Márleírásának elején olvashatjuk: „Kolosvárnaklakóit kellismerni, hogy azt szépnektaláljuk, s ez a visszásnak tetsző állítás e történetnek korára is illik.” Antropológiai jellegzetességeit a városismeretének a korismeretével,történetiségévelis összekapcsolja. Ado t-taktehát a város akkori beifogadói és mi, olvasók, mint mostani beifogadói.
18 Benjamin, (1969), 87. 19 Lotman (1994), 197. 20 Hites (2007). 21 Hites (2007).
Ezt a két olvasatottartja érdemesnek ifgyelembe venni: mintegylétrehozva egy recepciótörténetet.
Egy városnak alakói általtörténő meghatározhatósága nagyon szemlé le-tesen mutatkozik meg Krúdy Gyula egyik novellájában. Krúdynál, akár az Abaifban, aleírások dominálnak. Jósikaleírásáról a következőt olvashatjuk Hitesnél: „[á]ltalánosjellegzetessége Jósika regényeinek aleírások nagy szá-ma, ebben prózatörténeti újítástisláttak. Aleírások rendszerint a va lóság-hatás ifelkeltését, a megjelenítés valószerűségét szolgáló alakzatok”22 Amit
viszont Krúdyval kapcsolatban hangsúlyozni szoktak (a cselekmény hát tér-beszorulása és az emlékezés központi szerepe mellett) az nem a valósághatás sikeresifelkeltése, hanem az erőteljes képszerűség. Ha Jósikával összekapcso l-hatónak mutatkozik, akkor nem érdektelen az Abaifban olvashatóle írások-nak a kép médiumával valóinterakcióját megvizsgálni; valószerűségük he-lyett. Krúdy egyébként méltatta ajósikai hagyományt: az Aranykéz utcai szép napok egyik novellája ifktív Jósika-idézettel kezdődik.23
A Női arckép a kisvárosban című szövegéből érdemesidézni és a Jósika ifejezetével együttolvasni a következő részletet: „A kis városifotográifusa ko -szorú alakjában csoportosította az arcképeket. A koszorú peremén aiférifak képei. Mennyi érdekes, mulatságos, jellegzetes arc! Csak Fe lső-Magyaror-szágontalálniilyen érdekestípusokat. Büszke homlokok, gőgös sasorrok és megvetőtekintetű szemek a díszmagyaros képeken. Aztánlátni ugyanazokat az arcokat polgári ruhában: szmokingban vagy vadászkabátban. Csakhogy az arcok ekkorára szelídebbek, kedélyesebbek, vidámabbaklettek. […] nem unalomból,időtöltésből készült a mester kamrájában, hanemifontos, éle tbe-vágó alkalmakkor, midőn valakinek emlékül arcképet kellett adni […] Sz ind-bád az arcképek bokrétájában most a hölgyek csoportjához érkezett. (Közé-pen nevetgélő pólyás babák, meztelenlábú kis kölykök,inges rózsabimbók mosolyogtak. És a koszorú kellő közepén egy komoly, kopasz, rendjeles úr: a polgármester vagy az alispán. Ám meglehet, hogy maga a derékifényképész volt ő.)
Azidézetben a várostjelképező – alakosokat ábrázoló – képekittis kon-centrikus szerveződést mutatnak,így hozvalétre a koszorú-iformát: a képek elrendezéseis egy képet eredményez. A középen megjelenő alakról viszont nemlehet eldönteni, hogy a polgármester (a város egylakója) vagy a ifényké-pész (szinténlakó, közben egyszerre pedig az alkotóis). Az alkotás pil
lana-22 Hites (2007). 23 Hites (2007).
táról pedig azttudjuk meg, hogy az életnek egyjelentős eseményekor készült. Így aifénykép az emlékezést segíti elő: „emlékül arcképet kellett adni.” A múlt egy pillanatát kívánja megragadni, akár a Kolosvár 1594-ben. Ezt azisjelzi, hogy címe nem Kolosvár pl. az 1590-es években…
Azonban az emlékezés, aminek működésbe hozására létrejött a ifénykép, nemlehetséges mindenki számára. A képeket szemlélő Szindbád nemismeri az embereket, úgy olvassa a képeket. Reiferencia nélkül. A kép olvasha tósá-gánakteháttöbb szintjét különíti el. Így mintha a művön belüljelenne meg empirikus olvasó és mintaolvasó Umberto Eco-iféle megkülönböztetése.24 A
kettősség megtalálható Jósikánális: a város akkori olvasói, és mostani olvasói. A mostani olvasók már utólagosságból olvassak a régi várost, viszont ennek ellenére városlakók, arra koncentrálnak, hogy mi azismerős számukra: „Va-lóságosifogalmatehát ezen érdekes magyar városka arcáról csak annaklehet, ki számtalan szeretetre méltó családjátismerijelenben, vagyismerte etör té-net korában.” Azonbanitt megjelenik az olvasóknak egy harmadik csoportja: a narrátor által megszólított olvasó, aki a narrátoriifeltételezés alapján nem él a városban. Az előbbiidézetetlehet úgyis értelmezni, hogy a narrátor a be-nyomás átéléséhez empirikus olvasói magatartásra szólítjaifel az olvasóknak ezt a harmadik csoportját. Azonban értelmezhető ez úgyis, hogy az érte lme-zéshez szükség van a sajátnak a másikbantörténő megtapasztalására. Az ide-genség megtapasztalása nemlehetségesismerősség nélkül. Idegen ésismerős összjátékatávolság és közelség kettősébenis megmutatkozik a városhoz való odaifordulásban. Itt atérbeli közelségidőbelitávolsággal egészül ki. Ennek a kettősségét emeli ki Benjaminis az aura deifniálásakor: „egyszeriifelsejlése valamitávolinak,legyen ajelenség bármilyen közel.”25
Az aurához kapcsolódva arra is érdemes kitérni, hogy Krúdynak ebben a szövegrészében a ifotók arcokat ábrázolnak. Az arc ugyanis Jósikánál is központi szerepet kap. Mikor meghatározza a benyomás közvetíthetőségét, akkoris arculatként nevezi meg azt: „Ily szempontból véve aifeladást, nem annyira külső alakját, mint arculatját, ifziognómiáját Kolosvárnak etörténet korában szeretném megismertetni.” A városttehát antropomorifzálja. Így a már előzőekben Eisemann Györgytől idézett szövegrészben található ész-revétel, miszerint „atermészeti párhuzamok antropomorifzmusai magukis egyre tarthatatlanabbakká váltak,”26itt nem érvényesül. A benyomás ábrá-24 Eco, Umberto (2007),Hat séta a ifkció erdejében. Bp., Európa.
25 Benjamin, (2003). 26 Eisemann (2001).
zolásának kérdése ugyanis – mint már kiifejtettem – nem a mesterséges és természetes oppozícióján alapszik. Ebből adódóan a benyomás magais ant -ropomorif metaiforával válhat megragadhatóvá: „Kolosvárnak arca, valamint most, úgy akkoris hasonló volt azon neméhez az emberi arcoknak […]”.
Kolozsvár képszerű megjelenésmódjátjelzitehát azis, hogyitt a városnak az arca kap központi szerepet, Krúdynál pedig aifényképek arcai által válik olvashatóvá a város. Ennek a kettőnek összekapcsolása médiatörténeti köve t-kezmény. „Aifényképezésben a kiállítási érték mindentéren kezdi kiszorítani a kultikus értéket. Ez utóbbi azonban nem hátrál ellenállás nélkül. Az utolsó sánc mögé húzódik, s ez az emberi arc. Egyáltalán nem véletlen, hogy a korai ifotográifa középpontjában a portré állt. A kép kultikus értéke atávoli vagy elhunyt szeretteink emlékezetének kultuszábanlel végső menedékre. A régi ifényképekről az emberi arcoktünékeny kiifejezésébenintifelénk utoljára az aura.”27
A képszerűként való megjelenés tehát szorosan összeifügg az aura megtapasztalhatóságával. A korábbiakban már idéztem az aura benjamini meghatározását, azonban ahhoztartozik egylábjegyzetis: „Az aura deifn í-ciója: »egyszeriifelsejlése valamitávolinak,legyen ajelenség bármilyen kö-zel« – nem más, mint a műalkotás kultikus értékének atér-időbeli észlelés kategóriáibantörténő megifogalmazása. Atávoli a közeli ellentéte. A lényege szerint távoli a megközelíthetetlen. A megközelíthetetlenség valóban a kult i-kus kép egyikifőjellemzője. Természetébőlifakadóan »távoli« marad, »legyen bármilyen közel«. A közelség, amely matériájából nyerhető, nem csorbítja azt atávolit, ami benneifeltűnése utánis megmarad”28 (kiemeléstőlem).
Távoli és közeli már korábban érintett ellentéte Benjaminnáltérbelitávo l-ságkéntjelenik meg. Az Abaifnak ebben aifejezetében azonban Kolozsvár a helyszín végig. De két időben is jelen van: „A mostanitól egészen kü lön-böző viselet, kocsik, nagyobbára lovak is, egészen más alakot, s hogy úgy szóljak, más kerítvényt adának nekiek.” Hogyan viszonyul ez a benjamini „itt és most”-hoz? Itt és akkor? Összeifüggésben áll ez a probléma a város-okrajellemzőtulajdonsággal, hogy bennük azidőistérré válik. Pétervárról írja Lotman: „az időbeli ifantasztikum térbelivel helyettesítődik benne.”29
Ugyanis a városban a különiféleidőbenlétrejöttlétesítmények egymás me l-lett, sőt, egymásra rétegződvetalálhatók. Foucault a következőtjegyzi meg
27 Benjamin, (2003). 28 Benjamin, (2003). 29 Lotman (1994), 201.
erről: „vannak olyan idő-heterotrópiák, amelyek egy végtelen ifelha lmozó-dástjelenítenek meg,ilyenek például a múzeumok és könyvtárak. Ezekben a heterotrópiákban azidő szakadatlanul önnön csúcsairatornyosul, önmaga ifölé magasodik”30Amellett, hogy szintén a múzeumokhoz jutottunk, újifent
az égifelétörekedés mutatkozik meg. A különbözőidősíkokígy épülnek egy-másra atérben.
„A város olyan mechanizmus, amely állandóan újraszülitulajdon múltját, mely múltlehetőséget kap arra, hogy ajelennel szinkronba kerüljön. Ebben az értelemben a város, akárcsak a kultúra, azidőnek ellenálló mechanizmus.”31Az
időnek való ellenállás azonban nem azonos annak azidőtlenségével. Inkább azidőnek épp azzal ajellemzőjével, hogy atér által nem megragadható. Az idő és atérlényegében épp annyira különbözik egymástól, mint a kép a szö -vegtől: egymást nem helyettesíthetik, de találkozási pontjaik lehetnek, ha t-hatnak egymásra. Emiattlehetséges az, hogy míg a városban azidőjelenik meg atérben, úgy a múzeumoktérbeli elrendeződése azidőnek rendelődik alá. „A múzeumi elrendezés óhatatlanultörténeti kontextusba helyezi a mű-alkotást”.32 Kolozsvár megjelenítése ettől semifüggetlenedik, alapvetően egy
történelmi kontextusba ágyazódva bele. (Ez az egész regény szempontjából még erőteljesebben érződik,lévéntörténelmi regény.) Azidő éstér kérdés-köretehát a már említettlessingi összeifüggés alapjánis kapcsolódik a szöveg és kép viszonyához. A kettőnek az ebben a ifejezetben történő interakciója korrelatív atér ésidő egymásra hatásával.
Az előbbiekhez kapcsolódván végezetül még egy vonatkozásratérjünk ki röviden. Ez pedig atérképifogalma. Lotman szintén a városban megmuta t-kozótér ésidő viszonyához még aztteszi hozzá, hogy a különiféle szemiotikai képzetek szinkronikus elhelyezkedése mellett érvényesül a diakrónia is. Ez a korábbiakbanisifelmerülő kérdéskört Lotman az utcák neveivel, és a ifon-tosabb épületekkel, nevezetességekkel hozza összeifüggésbe. Ezek állandóan újragenerálják atörténelmi múlt szövegeit.33 Egy várost egytérkép képesígy
ábrázolni. Atérkép a szövegnek és a képnek egy olyan speciálistalálkozása, mely a reprezentáción alapszik. A térkép, mint a város leképeződése érte l-mezhető: atérkép a várostjeleníti meg. Itt azonban épp ez válik kiifordítha
tó-30 Foucault, Michel (1999), „Eltérő terek” In: F., M., Nyelv a végtelenhez. Debrecen, Latin betűk, 152.
31 Lotman (1994), 196. 32 Földényi (2011). 33 Lotman (1994), 196.
vá, a városjelenít meginkább egytérképet. A narrátor ugyanisifölülnézetből tekintve belátja az egész várost: hogyanilleszkedik környezetébe, hogy néz ki a pereme. Amit kiemel, azok épp az utcák, aterek és aifőjellegzetességek: „Az úgynevezett Nagy térről ide vezető utcának egyik szögletében áll még mostis azon ház, hol Mátyás királyunk született”. Atérkép alapjántör tén-nek általában az ilyen navigálások is, mint: „De induljunk a magas, négy-szegű bástyától védett, sötét Magyar kapun be.” A kettő ifelcserélhe tőségé-nek (a város ábrázolja a térképet, vagy a térkép a várost) megmutatkozása ifelszámolja a reprezentáció értelmezhetőségét, inkább egy kölcsönviszonyt jelez. Kép és szöveg ugyanígy viszonyul egymáshoz ebben aifejezetben. Ha az ekifrázist nem úgy értelmezzük, mint egy kép szóbantörténő reprezen tá-cióját, hanem olyan szövegként, mely a kép médiumával párbeszédbelépve intermedialitást hozlétre, akkor megállapítható, hogy a város megjelenítése az Abaifban ekifrasztikus vonásokat mutat.
A dolgozatban elmondottak alapján tehát láthatóvá vált, hogy a leírások vizualitásánakitt sokkalifontosabb szerepjut, mint a valósághűség erősí té-se vagy az olvasói jelenlét illúziójának megalkotása. Az előbbinek egyene-sen ellentmond, a második pedig sokkal komplexebb problémakörökbe van beágyazva. A kiragadott ifejezetben a megjelenítésnek, az írás médiumából adódólehetőségeivelifoglalkozik. Ezt viszont nemifüggetleníti atörténetiség, azidőben valólét megmutatkozásától sem. A képhez való viszonyára ifgyelve Jósika regényének egésze olvasható más keretek között, mint amibe a recep-ciójelenlegtárgyalja:történelmi regény erkölcsiifejlődéssel vagy erkölcsiife j-lődéstörténelmiifűszerezéssel.
Fe
lhaszná
l
t
iroda
lom
Benjamin, Walter (1969), „Párizs a XIX. századifővárosa” In: B., W., Kommentár és próifécia. Bp., Gondolat
Benjamin, Walter (2003), „A műalkotás atechnikai reprodukálhatóság korában” http://t7.hu/14th
Eco, Umberto (2007),Hat séta a ifkció erdejében. Bp., Európa.
Eisemann György (2001), „A város mint emlék és ifkció” Budapesti Negyed (4.) http://t7.hu/14tj
Foucault, Michel(1999), „Eltérőterek” In: F., M., Nyelv a végtelenhez. Debrecen, Latin betűk.
Földényi F. László (2011), „Mi ateendő a múzeumokkal?” Jelenkor (7.) http://t7.hu/14to
Fried István (1986), „Az „Abaif” előzményeihez” Itk. (3.), http://t7.hu/14td Gumbrecht, Hans Ulrich (2010), „Túl ajelentésen” In: G., H. U., Ajelenlét
előállítása. Bp., Ráció.
Heidegger, Martin (2006), „A műalkotás eredete” In: H., M., Rejtekutak. Bp., Osiris.
Hites Sándor (2007), „A magyar regénytörténet „megalapítása””,http:// t7.hu/14tif
Lessing, Gotthold Ephraim (1982), „Laokoón vagy aifestészet és a költészet határairól” In: L., G. E., Válogatott esztétikaiírásai. Bp., Gondolat. Lotman, Jurij (1994), „Pétervár szimbolikája és a város szemiotikájának
problémái” In: Kovács Árpád, V. Gilbert Edit (szerk.), Kultúra, szöveg, narráció. Pécs, Janus Pannonius.
